Szüleink és Mi

Áramütésként csapott belém a felismerés, lement a nap, már elmúlt kilenc. Megígértem, hogy nyolcra hazaérek, Úristen ki fogják tekerni a nyakam. Felpattanok a bringára, fejem jobbra-balra kileng, ahogy a pedálokat nem kímélve próbálom elérni a Tour de France sebességet. Szigorúan a járdán megyek, legalább ennyiben szót fogadok, de közben a szívem a torkomban dobog, mintha hallanám is, bumm-bumm. Extrém sportokat megszégyenítő fékcsikorgással vettem be az utolsó kanyart, ami az utcánkba vezetett. Édesanyám már ott állt a kapuban, hálóingben, csípőre tett kézzel, arcán szigorú barázdák figyelmeztettek, lesz ne mulass. Talán még láng csóvák is jöttek ki az orrán, ahogy fújtatott, úgy éreztem magam, mint egy bárány, aki tudja, mindjárt lecsap rá egy sárkány. Nem tudtam mi vár rám, de azért számításba vettem a rám nézve meglehetősen kellemetlen következményeket: ugrott a heti zsebpénz, nincs új játék a PS-be...és jajj lehet, hogy a holnapi buliba sem enged el? Na azt talán azért csak nem, annyira csak nem lehet gonosz.

• Ilyenkor kell hazajönni?! Halálra aggódtam magam, mit beszéltünk meg?
• Bocsi Anyuu, én tényleg..
• A testvéred és Apád már elindult keresni, az egész családnak megcsináltad az esti programot, na indíts fürdeni!
• De Anyu, csak játszottunk a téren..
• Nincs zsebpénz és elfelejtheted a holnapi bulit! Majd megtanulod, hogy legközelebb időben haza gyere.
• De Anyu nem teheted ezt! Mindenki ott lesz!

De nem volt apelláta, sírva rohantam be a szobába, ajtó becsap, ágyra hassal levágódás, és Izaurát megszégyenítő párnába zokogás. Miután elhalkultak a kinti zajok, és mindenki lefeküdt aludni, abba hagytam a száraz sírást. Beindult a brainstorming, hogy érjem el, hogy mégis elmehessek? Jó, holnap kitakarítom az egész házat, az biztos jó lesz. Akkor biztos elengednek.

Gyerekként elképesztően nehéz volt megemésztenem, ha nem kaptam meg valamit, vagy nem engedtek el valahová. Hiába kaptam meg sok mindent, igaz lehet a mondás, sok jó dolog kell ahhoz, hogy egy rosszat elfelejtsünk. Visszaemlékezve, valahogy a rossz dolgok mindig súlyosabbak a mérlegen, mint a jók.

Hálásnak lenni pedig igenis meg kell tanulni. Hálásnak lenni a szüleinknek, amiért felneveltek minket, amiért nem engedték, hogy tizenegy évesen elmenjünk bulizni a nagyokkal, amiért nem engedték, hogy bukósisak nélkül korizzunk, nehogy betörjön a fejünk, és ennek ellenére így is aggódva ülnek a sürgősségi várójában, miközben összevarrják lábunkat, ha mit sem törődve a veszéllyel, valami igazán Darwin-díjas hülyeséget csináltunk. És miközben úgy érzed, hogy neked direkt nem adnak elég érzéstelenítőt, hogy még jobban fájjon, mert az a morcos nővér biztos kipécézett magának, azért nincs annál jobb érzés, mint mikor tudod, ők kint várnak rád, aggódnak érted, és miután eggyel több heggel gazdagodtál, könnyes szemmel kérdezik meg, hogy kérsz-e valamit a kórház büféjéből.

Lehet örökké harcolni, lázadni a szüleink ellen, csak éppen nem érdemes. Ők a legjobb tudásuk szerint próbálnak megóvni, felnevelni és szeretni minket, és hidd el sokkal nehezebb eljuttatni egy gyereket az érettségiig - úgy hogy meg van mindkét szeme, minden végtagja, és az összes foga - mint gondolnád. Arról már nem is beszélve, hogy közben folyamatosan próbálnak észt is tölteni abba a kis kemény fejünkbe, mi pedig, mint egy túllocsolt szobanövény bambán nézünk, hogy na jó, de akkor most elmehetek a holnapi buliba?