Százszorszép

Szédülök. Mindig is szédültem a magasban.

Nem, nem attól félek, hogy lezuhanok. Attól félek, amitől mindenki más is, hogy hallom a hívogató hangot, a csalogatást: "Vajon milyen érzés lehet leugrani?"

 Ez az izgalmas és eufórikus érzés az amitől, megszédülünk. Nem szabad, jó-jó tudjuk. De mégis, a lelkünk egy bizonyos része vágyik rá, hogy kipróbálja. És igen, ez félelmetes.

Amikor a földön járok, nem találom a helyemet. Megőrjít a magány.

Kiabálsz, segítséget kérsz, de egyedül vagy a sötétben. És zuhansz, egyre csak zuhansz lefelé a mélybe, nincs semmi, amiben megkapaszkodhatnál. Nincs senki, aki tudna segíteni rajtad. Csalódottság és düh furcsa keverékével csapódsz a nyirkos, hideg földre. Lent vagy. Ott fekszel, tehetetlenül, és vágysz a fényre, egy hangra, egy segítő kézre, aki kihúz a mélyből.

Sok ideje már, hogy a sötétséget kémlelem, keresem a jeleket, a válaszokat. Semmi. Hosszú idő telik így el.

Aztán a kezem alatt, egy kis kavicsra leszek figyelmes. Elkezdem nézegetni, tanulmányozni, és tetszik, milyen szépen csillan meg rajta egy vízcsepp. További, kavicsokat találok. Mind egyre jobban tetszik. Felemelem a fejem, és észreveszem, hogy körülöttem fák vannak. Zöld mindenhol, és valahonnan beszűrődik a fény. A nap sugarai erőtlenül próbálnak utat törni maguknak, a sűrű lombok között.

Testemet átjárja egy furcsa érzés. Én már jártam itt. A lábam magától visz, hisz ismerem az utat.

Keresel, tudod, hogy valamit találnod kell itt, amiért idekerültél. Hamarosan egy tisztásra érkezem. Furcsa, hogy nincsenek állatok ebben az erdőben. Ekkor valahonnan messziről madárcsicsergést hallani. Jól van, talán mégsem álmodom.

A tisztás közepén egy idős hölgy ül a fűben, nem vesz észre. Kezében egy százszorszép, azt tépkedi lelkesen, és közben ezt mondogatja: szeret, nem szeret, szeret, nem szeret...szeret!!! Ekkor felkapja fejét, és mélyen a szemembe néz. - Mondtam, hogy szeret!

Ijesztő volt. Én voltam. De megöregedtem. Arcomon mély barázdák mutatták milyen életet éltem. Homlokán a ránc pont úgy hagyott nyomot, ahogy mindig összeráncolom, mikor gondterhelt, vagy ideges vagyok. Emlékszem Apám mindig kisimította, és mondta, hogy ne csináljam, mert meg fog látszani. Szája szélén ott voltak a mosolyaim nyoma is, melyek a nagy nevetéseimkor jelennek meg. Keze ráncos volt, és fáradt. Szeme fénytelen volt, és szomorú. Hosszú percekig nem szóltunk semmit. Néztük egymást, és szavak nélkül is tudtuk, egyek vagyunk.

Emlékszem Rád! - szólt hozzám hirtelen, rekedtes, búgó hangon. - Bíztam benned! Olyan nagyon bíztam benned! Nézd meg mi lett belőlem. Belőlünk. Fáradt vagyok, öreg és szomorú. Magányos vagyok. Nincs semmi az életemben, ami boldoggá tenne. És a legborzasztóbb az egészben, hogy vége. Ennyi volt. Megöregedtem, és hamarosan meghalok. Már nem tudjuk visszacsinálni.

Nem! - kiabáltam - Nem, az nem lehet!

Megfogtam a kezét, és szorítottam, ahogy csak tudtam. A szája mosolyra húzódott. - Ígérd meg!

Megígérem! - de már patakokban folyt a könnyem.

Hirtelen felébredtem. Letöröltem a könnyeimet, és kiugrottam az ágyból. Rohantam a tükör elé. Nagy megkönnyebbüléssel töltött el, mikor láttam még mindig fiatal vagyok. Ekkor újabb könnycseppek csordultak le az arcomon, és suttogva mondtam a tükörképemnek: Megígérem!