Pillangó

Ismerős motoszkálás hallatszik odabentről, és hamarosan a megszokott vidám hang üdvözöl - Nyitom angyalom! - Mindig ugyanúgy, ugyanannyi szeretettel vár rám.

• Szia Nagyi! Hoztam neked egy kis gyümölcsöt. Hogy vagy?
• Jól vagyok kislányom. Csináltam a kedvenc süteményedből, ott van asztalon. De mi a baj? Olyan fáradtnak tűnsz. Minden rendben?

Nagyi látta rajtam, ha valami nincs rendben. Mindig így mondta, fáradtnak tűnők. Talán, mert ezzel még könnyebben lehet játszani; ha nem akar az ember beszélni róla csak annyit mond: igen, az vagyok kicsit, sokat dolgoztam. Talán tudta, hogy az embereknek így könnyebb. Nincs kényszer arra, hogy megnyíljunk, ha éppen nincs kedvünk hozzá.

• Persze minden rendben! Csak a héten keveset aludtam. Tudod most sok a munka. - kerültem ki a választ.
• Nem kellene annyit dolgoznod. Gyere, egyél a sütiből, az majd ad egy kis erőt. Voltam ma a piacon, találkoztam Imre bácsiékkal, vele voltak az unokái. Olyan édes kis szöszi unokái vannak, alig bírt velük, olyan kis elevenek... -

Kezdett bele az élménybeszámolóba, és váltott témát gyorsan az én drága Nagyim. Imádtam hallgatni a történeteit. Tele voltak élettel, vidámsággal, és egyszerű boldogsággal, ahogy az életet látta és élte. Irigyeltem. Honnan ez a sok szeretet, ahogy hozzáállt a világhoz? Pedig ő látott, és átélt rengeteg szőrnyű dolgot a háború alatt. Elvesztette a családját, a szüleit elhurcolták, és testvéreivel gyerekként kellett boldogulniuk. Nem tudom, talán pont ez erősítette meg, és tanította meg arra, hogy értékelje az élet minden pillanatát, mert az olyan törékeny, és hamar elszáll.

Figyeltem a mozdulatait, ahogy beszélt hozzám. Kezeit az ölében összefogta, ha pedig izgalmas rész következett vállai megemelkedtek, és összedörzsölte tenyereit. Szája sarkában kedves mosoly bújt meg, szemei pedig - ahogy én képzeltem őt fiatalon - még mindig úgy csillogtak, mint régen. Mélykék szemei voltak, mint a tenger, csodálatosan szép volt.

• Nagyi, mesélsz nekem egy kicsit a Nagypapáról? Hogyan ismerkedtetek meg? - kérdeztem a harmadik almás pite után.
• Oh drágám, hát a te Nagypapád olyan szép ember volt! Szerelem volt első látásra. - csapta össze a két kezét.
• Jajj Nagyi, mindig ezt mondod. - nevettem. De most mesélj még róla. Nem értem, honnan tudtad, hogy ő lesz az igazi?
• Nem tudtam. Éreztem. Amikor megpillantottuk egymást nagyot dobbant a szívem, és belül valami csiklandós érzés volt a hasamban. Ne nevess tényleg! - de már ő is nagyokat kacagott.
• Csiklandós érzés? - kérdeztem kíváncsian. Hogy kell ezt elképzelni Nagyi? Csak, hogy fel tudjam majd ismerni, ha majd ilyet érzek.
• Ne aggódj angyalom, fel fogod ismerni. Mintha ezernyi pillangó kergetőzne benned. De miért kérdezed ezeket most? Talán van valaki? - kérdezte kíváncsian.
• Talán Nagyi, talán. - somolyogtam.
• Mi az, hogy talán? - faggatott tovább. Ki az? Mesélj róla!
• Tudod, Nagyi manapság ez már máshogy van. Már semmi sem olyan könnyű, mint régen.
• Ne butáskodj! Manapság is minden férfi odavan a nőkért. Csak mosolyogj kislányom, mosolyogj! Azzal még most is meg lehet hódítani őket- kuncogott.
• De Nagyi... a férfiszívek manapság már nem dobognak úgy a nőkért. Hidd el nekem, megváltoztak. Mintha elfelejtették volna, hogy milyen úgy igazán szeretni a nőket. Vigyázni rájuk, törődni velük, támaszuk lenni és szerelmükkel a magasba emelni őket. - fakadtam ki.
• Nem felejtették azok el... csak talán már nem olyan bátrak, mint annak idején. Tudod az én időmben még fegyvert ragadtak, és háborúba mentek. Megedzőttek, kemények voltak, hiszen nem volt más választásuk. Akkoriban a női gyengédség és ölelés biztonságot adott nekik, vágytak rá...
• Igen, pont ez az! Már egyáltalán nem bátrak. Kívülről egyre erősebbnek és bátrabbnak tűnnek ugyan, de a szívükben egyre gyengébbek. - érveltem.
• Nem jól van ez így angyalom. - csóválta a fejét az én drága Nagymamám. Pont annyira komolyan, mint amikor a konyhából kockacukrot csentem a hazaútra gyerekként. Igazából egy valami nem változhatott. Minden nő és minden férfi összeillik a világon. Így vagyunk összerakva. A férfi a nőre vágyik, a nő a férfira. De van olyan, akivel nem csakhogy összeilletek, de már az első perctől elválaszthatatlanul összetartoztok. Szerintem kislányom, amikor ez a két ember összetalálkozik, mindenki szíve megbátorodik, 21. század ide vagy oda. - azzal felállt, elhúzta a függönyt, és nagyra nyitotta az ablakot.

Utána még sokáig maradtam nála, sokat mesélt a Nagypapáról és a szerelmükről. Mielőtt haza indultam volna még kikönyököltünk az ablakpárkányra. Ő gyakran csinálta ezt, figyelte a járókelőket. Azt mondta szereti nézni az embereket, mert olyan érdekesek. Mindegyik más és más egy kicsit. Lehet nő vagy férfi, sovány, kövér, fiatal, öreg, mufurc, vidám vagy komoly, de egy valamiben közösek; mindenki csak boldog szeretne lenni.

Ebben a pillanatban egy pillangó szállt be az ablakon. Egy gyönyörű fehér pillangó. Leszállt a Nagymamám kezére. Ő felnézett rám, és mosolygott. Akkor olyan boldogság járta át szobát, amelyhez foghatót azóta sem éreztem.

Tudod angyalom a boldogság egy pillangó. Ha kergetjük, kisiklik a kezünk közül, de ha csendben leülünk, az is lehet, hogy leszáll ránk.

Azóta persze sokszor hallottam ezt a mondatot, de tőle először. Nagyon megérintett.

Még aznap egy pillangó kisért hazáig. De ez a pillangó nem körülöttem szállt. Pontosan ott csiklandozott belülről, ahol a Nagyi leírta.