Online vs. Offline Társkeresés

Annak függvényében, hogy férfinak vagy nőnek születtél, hány éves vagy, milyen csomagokkal érkeztél, és milyen terveket szövögetsz mostanában, más és más jelentéssel bír a magáért beszélő cím. A következő kis eszmefuttatásommal nem áll szándékomban senkiben ellenérzéseket kiváltani, a mai társkeresési morállal kapcsolatban és még csak társadalomkritikának sem hívnám, hiszen kritizálni csak azt érdemes, aki tudatosan csinálja, amit csinál, mert azt hiszi, hogy az a jó. A mai ember inkább csak belepottyant ebbe a társkereső appok által kialakított virtuális kibervilágba, igazából azt sem tudja, mit keres itt.

Három évvel ezelőtt, egy meleg nyári napon a barátnőmmel ültünk a fűben, Budapest egyik felkapott helyén, ahol minden fiatal találkozik egy jó italra munka után. Sok mindenről beszélgettünk, hiszen már rég nem találkoztunk. Így kerültek szóba a férfiak, figyelembe véve, hogy már egy ideje szingli vagyok. Sok nevetés, régi szaftos sztorik, és bummm! megérkeztünk a komoly témához. Miért nem találok egy normális pasit?

• Az a baj veled, hogy túl jó nő vagy. Kedves vagy, okos és vicces. Jó munkahelyed van. És egyébként meg nézz már magadra! Sokat sportolsz, milyen alakod van? Ettől megijednek a férfiak. - Jött a motivációs szöveg az én drága barátnőmtől. Kedves volt tőle. Igaz nem lett volna szükségem rá, de hát ő is tudja, egy szingli nőnek ezeket "kell" mondani. - Tudod mit? Regisztrálj egy társkereső appra!

Itt kezdődött az én sztorim, és találkozásom az online társkereséssel. Ártatlan beszélgetés, egy könnyed vállvonás, hogy mi bajom lehet belőle, és már fent is voltam. Hogy én miért regisztráltam? Mert a való életben már nem ment az ismerkedés. Korábban, mikor még gimis voltam, a közösségek teljesen másképp működtek. Nem vette át az életünk irányítását az online világ, ami megmondja, mit szeress, és ki tetsszen, ki a jó nő és férfi. Akkoriban még sok fiú jött oda hozzám személyesen, vagy érdeklődött irántam a barátaimon keresztül. Mikor vannak az edzéseim, mit csinálok szabadidőmben vagy épp milyen zenéket szeretek.. Többet jártunk el a barátaimmal, több lehetőség volt offline kapcsolatokat kialakítani. Nem volt 1000 ismerősöm, csak maroknyi közeli barátom, és kb. 100 olyan ember, akiket olyan közösségekből ismertem meg, ahova szerettem tartozni, mint például színjátszó kör, vagy  kézilabda csapat.

Ezek mára egyre jobban jelentőségüket vesztették. Az embereket szó szerint behálózta egy olyan világ, ahova nem is biztos, hogy tartozni akarnak. A csoportok, ahova jártam egy idő után már nem fektettek akkora hangsúlyt az edzéseken kívüli kapcsolatépítésekre, nem szerveztünk közös programokat, nem gyűjtöttük tovább a közös élményeinket, ezzel is szorosabbra fűzve a már meg lévő kötélékeinket. Egyre többször kerültek elő a telefonok, hogy megosszuk azokat az élményeket - más potenciális új kapcsolatokkal, hasonló bensőséges viszony kialakításának reményében - amiket közben a valós, már létezőkkel át sem éltünk igazán. Így vált szép lassan az igazi életem felszínessé, és sekélyessé, míg a kitalált online világom karrierje felfelé ívelt. Több mint 1000 ismerős, rengetek pozitív visszajelzés. Sok olyan igaznak hitt érzelem, amit a korábbi közösségeimben valóban meg is kaptam. Lecseréltem őket egy silány utánzatra, és néha már úgy éreztem magam, mint Alíz csodaországban. Hogy én akartam-e ezt? Határozottan nem. Viszont változtak a dolgok, és én sem akartam lemaradni. Ahogy akár az ipari forradalom is megtörtént, ez a mostani info - és biotechnológiai forradalom is éppen most zajlik. Lehet ellenkezni vagy támogatni, attól még a részesei maradunk, és hatással van ránk. Én úgy vagyok vele, hogy akkor legalább lássunk tisztán, mi is történik velünk, és ne dugjuk homokba a fejünket.

Tehát így találtam magam a reggeli kávémat iszogatva, idegen férfiak képét bámulva, keresve a régi életemet. Az életemet, mikor még megtetszett egy fiú, mert magával ragadott a kisugárzása, és a mosolya egy meccsen. Mikor még nem jelekre, megérzésekre és csillagok állására alapoztuk, hogy találkozzunk-e még, hiszen az azonos érdeklődési körünk nem csak a Facebookon egyezett. Így összefutottunk még újra és újra, nem volt ebben semmi misztikus vagy mesterségesen irányított. Éltük a valódi, offline életünket, ahol még volt lehetőség igazi embereket, igazi érzésekkel megismerni. Manapság nem érünk rá az igazi életünket élni. Ez a gyors, instant fogyasztás sajnos a nőkre és férfiakra is egyre jobban igaz lesz. Elfogyasztjuk egymást, hiszen minket is felcímkéztek, termékek lettünk mi is a Big Data algoritmusában. A rossz hír az, hogy ez ellen sok mindent egyelőre nem tudunk tenni. Tudatos fogyasztókká és termékekké azonban még válhatunk. Meghatározhatjuk, mennyi időt szeretnék tölteni ebben a szemfényvesztésben, és megkereshetjük azokat a felvilágosult embereket, akik mernek újra gondolkozni, és felelősségteljes, önálló döntéseket hozni.

Mielőtt még ócska tudományos fantasztikus fikciónak gondolnánk ezt az egészet, és hanyagul sarokba dobnánk a gondolatainkat, legalább nézzünk körbe még egyszer, mi is történik most. Tartsuk tehát mutatóujjunkat az emberiség legkardinálisabb kérdésének ütőerén; a társkeresésen. A mai technika, az algoritmusok, és a MI - mesterséges intelligencia pontosan tudja, mi a fontos az embereknek. Látja miket osztunk meg magunkról, mik az érdeklődési köreink, kik a barátaink, de még arról is van információja, hogy milyen a hangulatunk, hol vagyunk és mit csinálunk. Ezek alapján hozta létre a több mint 2 milliárd felhasználóval rendelkező tech óriás a "dating on Facebook" új alkalmazást, ahol a rólunk megszerzett információk alapján, majd összehozzák a szingliket, egy szép közös jövő reményében. Az, hogy ez egy sikeres vállalkozás lesz-e, az nem kétség. Jelenleg Édesanyánk után, a Facebook rendelkezik a legtöbb személyes információval rólunk.

Akkor most álljunk meg egy pillanatra. Akarjuk mi ezt? Még egy platformot, ahol termékké változom, és az évek alatt rólam megszerzett információkat eladják majd, mindenféle platinakártyás őrültnek, akiket nem is akarok megismerni? Én nem. Hogy éri el a Facebook, hogy mégis regisztráljak? Úgy, hogy az online társkeresés kiszorította az offline-t a világból, és nincs más lehetőségem. Ezzel az egésszel nem lenne baj, ha valami olyasmit vettek volna el tőlünk ideiglenesen, amit meg fogunk kapni, csak egy másik útvonalon, más eszközökkel. Lehetek szerelmes, megtalálhatom a társam, csak éppen online. Azonban nem ez történik. Csak hasonlót kapok, délibáb örömöket.

Mikor fogjuk beismerni végre, hogy az emberek a lábnyomaikat a földben szokták hagyni, az a természetes közegük, nem a virtuális tér. Így vagyunk összerakva. Így működünk. Lehet, hogy ez a kibervilág is jó lesz majd valakinek, ők lesznek azok akiknek majd Augmented Intelligence és Reality jut majd. A 21. században, én még igenis szeretnék, igazi illatokat, ízeket, igazi mosolyt és ölelést, igazi érzelmeket, és egy igazi társat, egy igazi egymásra találással. Ez a felismerés pedig lassan egyre több embert fog kellemetlenül érinteni.